A nap, amikor ráébredtem, nem a saját életemet élem

Amikor e sorokat írom épp tombol a hőség, a történet viszont a hűs télbe kalauzol. Egészen pontosan szilveszter napjához, és a 30 éves kori önmagamhoz. Igaz, már csak elszórtan, de ekkor még a házibulik az életem részei voltak.

A mostani felfogásommal már furcsa ezt leírni, de tény, hogy akkor még a szilveszter számomra kiemelt jelentőségű volt. Hetekkel előtte már a ruha kiválasztása volt a központi kérdés, és izgatottan szerveztük, ki mit tesz azért, hogy a buli minél élvezetesebb legyen. Az előkészítés minden pillanatából kivettem a részem, hogy a várva várt napon már csak a megjelenésemre, és a jó hangulatra kelljen figyelnem.

TÖKÉLETES TERV, TÖKÉLETES KIVITELEZÉS

....lett volna, ha a történetem főszereplője én maradtam volna. De itt jön képbe az anyám, aki - most már tudom, akkor még nem láttam át - minden pillanatot, ami nekem számított, magához ragadott. Két kanállal ette a figyelmemet és a gondoskodásomat akkor is, ha tudta, ezzel engem hátráltat.

A nagy napon, amire annyit készültem, a szokott módon apuval összevesztek. Ez volt náluk a hagyományos szilveszteri program. Veszekedés, apu leitta magát, még nagyobb veszekedés, aztán mindenki puffogott egy külön helyiségben, vagy elvitték a feszültséget egy szilveszteri összejövetelre. Akkor már bevezettem azt a szabályt, hogy mielőtt elmennék hozzájuk a kényes dátumokon (pl. szilveszter, karácsony) telefonon tájékozódom az aktuális hangulatról, és ha romboló, akkor maradok otthon. Ez alkalommal anyu megelőzött, és a nyakamba zúdította az éppen aktuális (inkább amióta az eszemet tudom jelenlévő) problémáikat. Jól képzett megoldó emberként eleinte kreatív gondoskodóként, majd pár órás forródrót után már csak fáradt és önműködő lelki szemetesládaként próbáltam az ügyet jobb irányba terelni. Erőfeszítéseimet időnként megtörte egy-egy határozott kifogás és nyomott szótlanságot követő „minek? úgysem lesz jobb” reakció. A kimerítő lelki fröccs észrevétlenül délutántól késő estig tartott.

A bulis társaság érthető türelmetlenkedésére eszméltem fel. Az idő elrepült, és felmértem, ha a buliban még részt akarok venni, nem tudok már sokat a készülődéssel foglalkozni. Gyors fürdés, gyors smink, a szép ruhába nincs idő már a tükör előtt billegve elégedettnek lenni, csak rohanni. Minden nő így szeret fontos eseményre készülődni….

Fáradtan, megviselten érkeztem a rég várt buliba, ahol egyből alkohollal kínáltak. Mivel vacsorázni sem volt időm, éhgyomorra ittam, és körülbelül fél óra múlva már rosszul is voltam. Nagyon rosszul. Az a szilveszteri buli, amire szép ruhával, nagy tervekkel készültem, számomra összesen fél óráig sem tartott, és az éjféli ünneplést sem élvezhettem. A nagy esemény nélkülem zajlott le.

AMI KÖVETTE, EMLÉKEZETES MARAD EGÉSZ ÉLETEMRE

2 napig tartó fej-, és gyomorfájás, és minden, ami egy szörnyű másnapossággal jár. És az érzés, hogy kimaradtam a buliból. Az érzés, hogy szégyellem magam amiatt, hogy az ismerősök így láttak. Az érzés, hogy én mindent megtettem, és mégis rosszul sült el.

Nagy volt a kontraszt aközött, ami lehetett volna, ha magamra figyelek, és aközött, ami végül lett. A rosszullétek és gyengeség miatti két napos kényszersemmittevés óriási átalakulást idézett elő.

Hol dőlt el, hogy a kellemes forgatókönyv helyett a borzalmas valósult meg? Két nap gondolkodás, okfejtés és az életem részletes átfésülése megváltoztatta az életemet.

AKKOR MÉG NEM TUDTAM, EGY ÉLETRE SZÓLÓ TANULSÁGOT FEDEZTEM FEL

Nem az volt a nagy felfedezés, hogy éhgyomorra nem iszunk alkoholt, ezt már akkor is tudtam. Hanem az, hogy ha jól akarom magamat érezni, pont az anyámat kell a közelemből kizárni!

Ez akkor ütős volt!

Akinek addigi életem során minden erőmmel próbáltam megfelelni, tulajdonképpen elveszi tőlem a lehetőségeimet. Most egy társaság, egy buli, a jó hangulat, máskor meg a bátorságom, hogy merjem a számomra kedves tevékenységet végezni, hogy elinduljak a saját utamon, vagy a nyugalmam, az örömöm megtalálása.

Lavinaként zúdult rám a sok emlék, amivel próbálta az erőfeszítéseimet összetörni. Ha szerelmes voltam egy fiúba, szapulta, ha terveim voltak, kritizálta azokat, vagy a kudarc félelmetes következményeit hangoztatta. Ha valaki megdicsérte a szépségemet, azt vágta rá, hogy már nem sokáig vagyok szép. Ezt is egyetlen kemény és rideg szóval: „Még.”. Sokáig sorolhatnám a sok romboló élményt, melyet mind eltemettem eddig a pillanatig magamban, hisz nagy volt bennem a megfelelés. Akinek pedig igyekszünk megfelelni, annak nem látjuk tisztán az emberi, javítandó részeit.

Az életre szóló tanulság idővel kiegészült azzal is, hogy nincs értelme az ő igényeit szolgálni. Jól idomított önfeláldozóként ez volt a leghatalmasabb lépés, és itt kezdődött el bennem a megoldásra való törekvés. Vagyis előtérbe került a saját életem építése, ami párhuzamosan azzal a munkával is jár, hogy megtudjam, a rögzült megfelelési vágy nélkül ki is vagyok valójában. Mik az én vágyaim, az én akaratom, miért és mi a jó nekem. Ezt hívják önismeretnek.

A JELEN

Azóta megtanultam, hogy kit, mikor és hova engedek be, hogy az életem valóban előrevivő legyen. Megtanultam értékelni a figyelmemet, arra mostanra kincsként tekintek. Amit eddig másnak adományoztam, azt megfigyeltem, és szépen kirajzolódtak előttem az egyéni képességeim. Értékek, melyeket ha fejlesztek, akkor én is előbbre vagyok, és a méltó környezet is profitálhat belőle.

APROPÓ, MÉLTÓ KÖRNYEZET

A legnagyobb változás, hogy megtanultam nem elpazarolni azt, amim van. Az időmről, az erőforrásaimról én döntök, mégpedig tudatosan, figyelembe véve a saját igényeimet. Hogy ez kinek tetszik, és kinek nem, már sokadrangú ahhoz képest, amit én előrevivőnek érzek. És még nincs vége. Előttem az egész élet, hogy minél magasabb szinten értékeljem magamat, és hasznosuljak az arra méltóak javára. Kutassam többféle nézőpontból az elérhető legjobbat, és fejlesszem magam kitartóan.

Platón óta tudjuk, hogy az önismeret mindennek az alapja. Amíg ezzel nem foglalkozol, csak a szüleid mintáit éled, ami nem biztos, hogy egyezik azzal, ami valóban előrevivő a számodra. Mert dolgunk túlnőni a szüleinken, ez a fejlődés - teljesen logikus - feltétele. Követhetjük, amit ők követtek, de értelmet kell adnunk a létezésünknek azáltal, hogy bátrabbak, jobbak, kreatívabbak, önállóbbak, többek leszünk, mint ők valaha is voltak. Nem csak miattuk, és nem csak magunk miatt, hanem az utánunk következő generáció méltó fogadása miatt, hogy példát mutathassunk egymásnak, és azoknak, akik tőlünk függnek. Mi felelünk azért, hogy az örökített mintáink tartalmazzák mindazt a jót, amit mi is tanultunk, de a kevésbé éltetőt már az unokánk érdekében is kutya kötelességünk kijavítanunk. Lesz dolguk nekik is bőven, hisz ők már olyat látnak meg, amit mi még fel sem fogunk. És ha jól végeztük a dolgunkat itt a Föld nevű bolygón, bátorságuk is lesz ugrani nagyobbat, mint amire mi valaha gondolni is mertünk volna. És ez így a jó.

Ha már Platón, íme egy újabb bölcsesség a nagy gondolkodótól:

"Két dolog van, amin az embernek nem érdemes mérgelődnie.
Az egyik, amin tud változtatni, a másik, amin nem. ”

Az énképeden, a sorsmintáidon tudsz változtatni. Rajtad múlik, mikor, milyen sebességgel bontakozol ki. A kérdés adott:

Mire vagy hivatott? Mi az a legjobb, legtöbb, amit kihozhatsz most magadból?

Ha gyorsabban akarsz haladni a válaszok felkutatásában és a megvalósításban érdemes az életmintáid fejlesztésére időt és energiát szánnod!