A túlélés érdekében

Két hónapja egyáltalán nem eszem cukrot, glutént, tojást, tejtermékeket, és több kedvenc zöldségemet sem, ezek közül többet azért, mert intoleráns rá a szervezetem. Utóbbi azért is jelent kihívást, mert alapból vegetáriánus vagyok, így a zöldségek teszik ki az étkezésem javát. Emellett a terápiás diéta részeként rengeteg táplálékkiegészítőt is fogyasztok, és napi szinten zöldsalátát, ami ekkora mennyiségben már hatalmas lélekerőt kíván.
Mindez az egészségemet szolgálja, tudatosan és saját döntésem alapján választottam ezt az utat, mégis rendkívül nagy próbatételt jelent és rengeteg önuralomgyakorlással jár.

Hogy mennyire nagymértékben kellett átrendeznem az étkezesemet jól mutatja, hogy a vaskos receptes füzetemből csupán 3 olyan étel maradt, melyet maradéktalanul fogyaszthatok a fél éves diéta alatt. Mikor ezt tudatosítottam, megmondom őszintén, majd' elsírtam magam. Aztán persze az első önsajnáltató hullám letűnése után találtam jópár olyan kedvencet, ami egy kis átalakítást követően már beilleszthető az átmeneti étrendbe.

Megdöbbentő alkalmazkodás

Annyira gyorsan álltam át fejben az új életvitelre, hogy amikor egy hónappal a kezdést követően megkérdezték tőlem, hogyan étkeztem azelőtt, mi hiányzik a régi étrendemből, hirtelen nem is tudtam válaszolni, csak hebegtem-habogtam. És ha belegondolok most, két hónap után sem tudom megmondani, mit ennék szívesen újra, milyen kedvencemmel indítok majd, ha lejár a 6 hónap. Az agyam a tiltottakat teljesen kizárta.

Elveszített valóság

Még a vágyat is kiöltem magamból az önvédelem hatására, hogy ne szenvedjek az egykori szeretett ételek hiánya miatt. Ez egyben ijesztő, egyben lenyűgöző, de mindenesetre alaposan elgondolkodtatott!
Hogy csupán 2 hónap alatt elveszítem az azelőtti valóságommal, vágyaimmal, mindennapos igényeimmel a kapcsolatot. Fejben, lélekben, mindenhogyan. És ha belegondolok abba - ugyanígy önvédelemből - ez a belső forgatókönyv működik abban az esetben is, ha az odafigyelésről, a gondoskodásról, az ölelésről, a megértésről, a szeretetről kell valamiért lemondanunk. Ugyanígy befagyasztjuk a természetes igényeinket és vágyainkat, melyek azelőtt bennünk bugyogtak. Mert mondjuk alkalmatlan erre a közegünk, vagy mert elveszítettük azt a szerettünket, aki képes volt áramoltatni felénk ezeket a lelket emelő érzéseket.

Belegondoltam...

Nálam csupán pár hónapos megvonásról van szó, és magam döntöttem így teljes felelősségem tudatában, de vajon mennyire zárkózunk be, ha úgy érezzük, soha többet nincs esély, hogy a lelkünkből fakadó igényeink teljesüljenek? Ha azt érezzük, hiába teszünk meg mindent, nem rajtunk múlik, hogy megkapjuk-e, vagy sem.
Abból kiindulva, hogy egy gyerek hajlamos minden pillanatot örökkévalónak gondolni, mennyi, de mennyi kétségbeesésből hozott döntés, fogadalom születik olyan szavak kíséretében, hogy „soha többet...”, vagy „innentől mindig…”? Márpedig a fogadalmak hosszútávon hatnak, ezt tapasztalom a felnőttekkel való munkában.

Már sok-sok éve figyelem és szálazom az emberi működés rejtekeit, de még most is elcsodálkozom egyes elemein. Hol lenyűgöz, hol megrémít, egy biztos, nem hagy unatkozni.