Istennek képzeled magad, pedig csak egy szaros ember vagy!

Sugárzott szavaiból a bűntudat fájdalma, arcáról a bizonytalanság és az érthetetlen bocsánatért esedezés. Az volt az érzésem, mintha minden kiejtett szava után az ítéletemre várna.

Téves felelősség

Laura egyik aktuális témájának megdolgozása közben tisztult le bennem a kép, hogy az életét meghatározó bűntudatának alapja a benne munkálkodó istentudat. Istentudat alatt azt értem, hogy meggyőződése szerint minden rossznak ő egyszemélyben a felelőse: a szülei válásának, a testvére rossz lelkiállapotának, egy sajnálatos halálesetnek (melyhez tulajdonképpen semmi köze nincsen), és szinte mindennek, ami a környezetében történik és szomorú..., nehéz..., teher.

Emiatt a vezeklés az alap működése lett, ami érzelmileg zsarolhatóvá tette, és annak rendje és módja szerint mindig akadt a környezetében, aki alaposan ki is használta ezt. Ekkor csúszott ki a számon, az azóta a Mentorprogram csoportban már szlogenné vált mondat:
Az a baj, hogy Istennek képzeled magadat, pedig csak egy szaros ember vagy!

Amikor a személyiségbe mélyen beette magát valamilyen félreértés, direkt használok akár trágár szavakat is, hogy mélyre menjen, hogy felkapja a fejét, hogy felháborodjon, vagy valamilyen éles reakciót váltson ki az illetőből, akinek a megrekedtségén éppen dolgozunk.

Jelen esetben az életformává vált bűntudat és vezeklés feloldása volt a cél, és az ezt megtestesítő túlzott felelősségvállalás és a tökéletesség, mint önmagával szemben támasztott, nyomasztó elvárás. Mert egészen nyilvánvaló, hogy sem a szülei válásáért, sem a környezetében fellelhető boldogtalanságokért nem ő felel. Mint mindenki más, Laura is csak a saját életéért tartozik felelősséggel, és mivel ember, teljesen rendben van, ha olykor rosszul dönt és hibákat ejt.

Varázslatos megújulás

Laura nem csupán magával vitte, de a csoportban végzett munkának köszönhetően be is építette az életszemléletébe a neki szánt varázsmondatot, és azóta felszabadultan ragyog!

„Azt hiszem, hogy eddigi új életem legvidámabb és legaktívabb hónapját élem, pedig sok benne a kihívás. Először is vettem egy élénk színű bikinit, amiben rendszeresen pompázom. A testem elfogadásával foglalkoztam, nem bújtam el nagy ruhákba, akkor sem, ha nem tökéletes, amit a tükör mutat. Le merek vetkőzni, rövidnadrágban biciklizni, topban mászkálni emberek között. Még komfortzónán kívüli, de már alakul.

Minden reggel elmondom magamnak, hogy „csak egy szaros ember vagyok”, és ez jó! Élem a napokat, beszélgetek magammal, megdicsérem magam, illetve ha nem sikerül, megvigasztalom magam. Tényleg sokkal jobb így létezni, hogy ami tőlem telik megteszem, a többin nem agyalok. Most úgy érzem, hogy a korábbi énemhez képest önzővé és nemtörődömmé váltam.

Amint kiléptem ebből a szerepből, kaptam a tanításokat rendesen. Felkerestek újra régi, le nem zárt kapcsolataim, és mindet tisztán, kétséget kizárva lezártam. Megkönnyebbültem. Aztán jött a nagyfiam érzelmi és egészségügyi összeborulása, ami nagyon szíven ütött. Viszont új nézőpontból tudtam neki támaszt nyújtani, és nem megoldani, átvenni a terheit, feladatát. Tudunk őszintén, egymásra hangolódva, valóban meghallgatva beszélni, megölelni egymást. Megértettem, hogy az utat neki kell járni, szülőként max támogatni tudom, de levenni a terheit nem.

„Nem vagyok Isten, csak egy szaros ember”. Ez a mondat, azt hiszem, hogy életem végéig el fog kísérni, emlékeztetni, ha megint visszaesni készülnék.”