Sokak útját segítem az egyéni konzultációkon és az átalakulási utak, műhelymunkák alkalmával, és sajnos sokszor tapasztalom az önfejlesztő munkafolyamatban a megtorpanást azon a ponton, amikor idejétmúlt, megkövesedett hitrendszereket kellene a porig rombolni ahhoz, hogy idővel helyébe léphessenek a friss, új lehetőségek.
Aki nem jut túl ezeken a kritikus pontokon, az egyre nagyobb erővel bizonygatja magának és a külvilágnak, hogy ő már mennyit dolgozott magán és rosszabb esetben azt is, hogy milyen magas szinten van már.
Ez nem más, mint puszta önbecsapás.

A fejlődés az egyre újabb szinteken való munka eredménye, ami egyre alázatossabbá és letisztultabbá tesz minket. Ezen az úton egyre inkább nincs szükség a bizonygatásra és nem másokhoz, hanem a létezés rendszeréhez való kifinomult igazodás a lényeg. Ehhez keresünk utat, társakat, kiteljesedési formákat.

Nemrég újra kezembe vettem Kassai Lajos könyvét, melyben ugyanerről a jelenségről ír a lovasíjászat kapcsán:

A nehézségek a középszint elérésénél jelentkeznek. Itt kimerülnek a tartalékok, a fejlődés pedig megáll, úgy torpan meg, mintha egy kőfalba ütközött volna. Továbblépés csak akkor lehetséges, ha a megfelelő következtetéseket levonva újrakezdjük a tanulást, teljesen az alapoktól. De erre csak nagyon kevesen képesek, ugyanis elménk a saját törvényeinek megfelelően minden körülmények között alátámasztja saját hiedelemrendszerét.
Ragaszkodunk szokásainkhoz, még akkor is, ha kiderül róluk, hogy rosszak.