Bántó gondolataid vannak és hajlamos vagy az önmarcangolásra?

Vagyis azon kapod magad, hogy folyton ostorozod, kritizálod magad, esetleg borús jövőképben gondolkodsz, és kételkedsz magadban?

Ez időnként bárkivel megeshet, a belső monológok ráadásul időről-időre felerősödhetnek, elviselhetetlen zajt keltve a fejünkben. Ha megpróbáltál már elmenekülni előlük, akkor megtapasztalhattad, hogy bizony mindenhol veled vannak. És amikor azon igyekszel, hogy elfojtsad, vagy egy még nagyobb külső zajjal felülemelkedj rajta, akkor ezek a fránya gondolatok még bőszebben ordítanak.

Nevelésből önnevelés

Mielőtt rátérnénk a megoldásra, nézzük meg, miért is van olykor rendetlenség a fejünkben. Hogyan keletkeztek ezek a hangok és általában mikor erősödik fel a belső lehúzó erő.

A minap találkoztam egy Rudolf Steiner idézettel, mely kiválóan bemutatja a nevelés fontosságát és a nevelők felelősségét:

"Minden fajta nevelés önnevelés, és mi mint tanítók, nevelők csak a saját magát nevelő gyermek környezetét alkotjuk. A legkedvezőbb környezetet kell teremtenünk, hogy a gyermek
úgy nevelje általunk önmagát, ahogy belső sorsát követve nevelődnie kell."

A belső hangok és az énkép kapcsolata

A gyerekkorban a számunkra meghatározó személyektől kapjuk az énképünket. Amit ekkor hallunk, a környezetünk reakciója által tapasztalunk önmagunkról, bélyegként ég belénk akár éltető ez számunkra, akár romboló.

Aki szeretetteljes és odafigyelő közegben nőhet fel, az megtapasztalja, hogy a világ kíváncsi rá és várhatóan később is könnyebben nyílik majd meg.

Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés és vannak, akikkel gyerekként türelmetlenül bántak, esetleg egy feszült családi légkör áldozatai voltak. Sokszor kritizálták a viselkedésüket, elvárták tőlük, hogy gondolkodás nélkül szót fogadjanak, ne zavarják a jelenlétükkel a felnőtteket, húzzák meg magukat (légy jó gyerek!), ne kérdezősködjenek túl sokat és ha lehet, önállóan játszanak.

A jól nevelt gyerekek sokszor belül szoronganak és feszültek, mert megtanulták, hogy amit őszintén, örömmel tennének, az rossz a környezetük szemében. És mivel egy-egy szidalmazás, megszégyenítés olyan, mint a szívbe egy tőrdöfés, megpróbálják megelőzni a bajt. Vagyis minden egyes megnyilvánulásuk előtt a hallott parancsokat és becsmérlő kritikákat szűrőként sulykolják maguknak, így igyekeznek megfelelni a külső elvárásoknak.

Ártalmatlannak tűnő parancsok

A "Ne légy már akaratos!", a "Maradj egyhelyben!" "Ne beszélj már annyit!" parancsok látszólag ártalmatlannak tűnnek, de zsigerileg beépülve egy könnyen irányítható, önálló gondolatait és őszinte érzéseit elfojtó, céljairól könnyedén lemondó felnőttet eredményeznek. Eleinte tudatos odafigyeléssel, majd megszokássá válva észrevétlenül kontrollálják magukat.

Szintén mélyen hasítanak a gyerek lelkébe azok a címkék is, melyek aztán befolyásolják nem csak a személyiségét, de a teljes életútját is. A tanulási képességeire, a fizikai és sport tevékenységére tett negatív megjegyzések; az érzelmi igényeit, az érdeklődési körét kritizáló viselkedés, vagy az olyan élethelyzetekben való egyedül maradása, melyek még meghaladják a korához illő elvárásokat olyan belső meggyőződést ír belé, melytől szerencsétlennek, butának, sete-sutának érezheti magát, pedig csak arról van szó, hogy még nem neki való az adott dolog. Abban az esetben, ha nem kap más visszajelzést, a lehúzó énképpel azonosulva nő fel. Vagyis nem mer belefogni kihívást jelentő folyamatokba mondván, hogy ehhez ő úgyis kevés. Nem hisz magában, nem mer kockáztatni és bár érzi, hogy többre vágyik, lemond a siker és az önbizalom lehetőségéről, inkább megalkuszik.

Amint bent, úgy kint. - szól a Smaragdtábla igazsága. A bántó megjegyzések beépülése sajnos a későbbiekben is bántó közeget teremt. Tudat alatt ugyanis ahhoz vonzódunk, amit jól ismerünk, ehhez van kapcsolódási mintánk.

Hárított örömök ördögi köre

Később ez az ördögi kör odáig fajulhat, hogy egyenesen bünteti magát tudat alatt, ha a siker szele megcsapja, vagy csak fennáll ennek a lehetősége. Mert belül olyan program fut, - azt tanulta magáról - hogy ő szerencsétlen, sete-suta, rosszabb esetben akár semmirekellő. Amíg nem ébred fel ebből, addig a gyerekkorban, vagy a később meghatározó személyektől hallott lehúzó megjegyzéseit mechanikusan ismétlő belső hangnak fog engedelmeskedni. Sokszor ahhoz is időre és türelmes önmegfigyelésre van szükség, hogy egyáltalán észrevegyük ezeket. Vagy ha észrevettük, akkor odáig is el kell jutnunk, hogy megkérdőjelezzük ezek igazságtartalmát.

Valóban ügyetlen vagyok, vagy csak ezt hittem el magamról?

Nincs mondanivalóm, vagy csak nem merek megnyilvánulni?

Tényleg azt teszem, ami jó nekem, vagy csak félek változtatni és új helyzetekben megmérettetni magam?

Az a kritika, amivel bombázom magam, vajon valóban igaz, vagy csupán egy másik ember egykor hangoztatott szubjektív véleménye rólam?

Utóbbiak sokszor még az illetőéhez hasonló hangszínen, vagy hanglejtéssel is hangoznak el belül.

Tapasztalatom szerint akkor lehet ezeket a belső monológokat igazán jól megfigyelni, amikor kialvatlanok, fáradtak vagyunk.  Legközelebb tehát, amikor ilyen állapotban vagy lásd meg ebben a helyzetben a lehetőséget! Figyeld meg, hogyan bánsz magaddal, milyen ötletedre mi módon reagálsz, miként fékezed magadat. Érdemes ezeket leírni és ha van a tarsolyodban erre alkalmas módszer, akkor tudatosan írd felül ezeket a belső programokat. (Ha nincsen, akkor itt találsz ajánlást tőlem, mely egy értékes eszközt is magában rejt.)

Szintlépés a láthatáron

A visszahúzó belső hangok hangosabban harsognak, amint valamiféle szintlépés van a láthatáron! Ilyenkor mintha éreznék a vesztüket és mindent bevetnének, hogy elbizonytalanítsanak minket. Vagyis ekkor se ostorozd magad, mert azzal csak rosszat teszel és késlelteted azt a folyamatot, mely hamarosan végre előre vinne.

Mégis mit tegyek?

Egyszerűen csak figyeld meg a fejedben cikázó gondolatokat. Nézd meg, hogyan vonja be a testedet is a játékába. Milyen hatással bír rád és mire vesz rá?

Kívülről figyeld magadat, mintha két részből állnál: egy megfigyelőből és egy megfigyeltből. Akármilyen hihetetlen, ugyanígy indultál egykoron, csak akkor könnyebb volt az őszinte részeddel azonosulnod. Most pedig az jelenti a kihívást, hogy ne a belső kritikussal azonosulj, hanem a valódi önmagaddal.

Amint elcsípted a lehúzó belső monológot, az automatizált kritikagyárat, egyszerűen csak hagyd működni.

Első és legfontosabb: Ne tegyél ellene semmit!

Itt szuperul megfigyelheted azt is, milyen pótcselekvésekkel szoktad a belső zajt elnyomni. Sokan ilyenkor kívül is zajt teremtenek, és a tv, rádió készülékeiken, vagy a telefonjukon tekerik fel a hangerőt. Esetleg mások életével foglalkoznak, vagy társaságba mennek, hogy eltereljék önmagukról a figyelmüket. Ha véget akarsz vetni a belső tépelődésnek, akkor állj ellen ezeknek a kényszereknek!

A következő lépés egy kérdés, melyet tegyél fel magadnak minden negatív jelző, vagy kritika megjelenésekor:

Másodszor: Oké, most ez van bennem. De mi van még ezen felül?

Aztán csak figyelj.

Lehet, hogy a válasz megérkezésére egy picit várnod kell, de ha éber vagy és türelmes, akkor egyszer csak halkan megszólal egy szelíd hang is. Az nem fog bántani és egy teljesen új énképet fog benned kialakítani. És az is lehet, hogy a korábban nyomasztó stresszhelyzetekről is kiderül, hogy alaptalanok és a jelent megélve egyszerűsödik az életed. Megszűnik a dráma és észreveszed, mi vesz körbe valójában.